TOLMÁCSOLÁS
A tolmácsolás nem más, mint gondolatok megfogalmazása egy másik nyelven. Ha tekintetbe vesszük, hogy milyen összetett feladat jól megértetni magunkat, illetve megértetni másokat, akkor könnyen belátjuk, mekkora nehézséget jelent a megértett szöveget egy másik nyelvre átültetni.
A tolmács munkája teszi lehetővé a kommunikációt az egymást különben nem, vagy nem megfelelő pontossággal értő szakemberek között. A tolmács felelőssége a tolmácsolás pontosságára vonatkozik, vagyis az nem terjed ki sem a tolmácsolandó szöveg tartalmára, sem az egész tárgyalás kimenetelére. Ezért a tolmács kizárólag az elhangzott szövegre támaszkodhat, vagyis semmilyen körülmények között nem szabad azt tartalmilag sem kiegészítenie, sem lerövidíteni, sem értelmezni. A mondat értelmét a tolmács még azzal sem egészítheti ki, amit a beszélő mimikájából, kézmozdulataiból, vagy más non-verbális jelzéseiből kiolvasni vél. Ez esetben ugyanis tőle el nem várható kockázatot és felelősséget vállalna.
Mindez kiemeli a magas nyelvtudás fontosságát, ami optimális esetben anyanyelvi szintű nyelvismeretet jelent.
Az igazán színvonalas tolmácsoláshoz legalább a két kultúra mélyreható ismerete szükséges: egyrészt azé, amelyből a beszélő jön, melynek alapján a fordító szavai értelmet nyernek, hiszek ezek ismerete nélkül a különböző szólások, utalások, árnyalatok aligha értelmezhetőek helyesen.
Szakmai tárgyalások esetében a tolmács szerepét csak olyan személy töltheti be, aki ismeri a szakmában honos terminus technicusokat, szakkifejezéseket.
Konszekutív tolmácsolás: a tolmács gondolatonként ülteti át a tárgynyelvi szöveget a célnyelvre. Egyik formája az ún. kísérő tolmácsolás: a tolmács nem csupán egy tárgyalást, de egy egész programot kísér végig. A konszekutív tolmácsolás speciális formája az ún. blattolás: a tolmács a célnyelven olvassa fel a kezében tartott papírlapra tárgynyelven írt szöveget.
Szinkrontolmácsoláskor lényegében egyidejűleg hangzik el a szöveg a tárgy- és a célnyelven. Ilyenkor elengedhetetlen feltétel a kifogástalan (audio)technika, amely lehetővé teszi, hogy a szinkrontolmácsolás egyidejűleg beszélhesse a célnyelvet, és hallhassa a tárgynyelven elhangzó szöveget. Tekintve, hogy az ilyen típusú szellemi igénybevétel rendkívül gyors kifáradással jár, a szinkrontolmácsok mindig párosával dolgoznak, egymást váltva.